9.rész

Öhmm, kis kellemetlenség miatt, valahogy ez a rész visszakerült a piszkozatok közé. Nem tudom,mi az oka, sajnálom :(
Nem érkeztek se kommentek, se feliratkozók az előző részhez. Most kissé szomorú

vagyok emiatt. Pedig nagyon örülnék neki. Visszajelzések nélkül úgy érzem, hogy abba kell hagyjam a blogot.

*D

Rámeredtem a tanárra, az így is fájó szívem összefacsarodott és könnyek gyűltek szemembe. Nem is azért, ami történhetett volna, hanem azért ami történt. Velem és Tommal. Újra eszembe jutottak nyugtató szavai, melegsége, ahogyan átölelt, mámorító illata és az az érzés amikor megsimította az arcomat, az a megmagyarázhatatlan elektromosság.

Tudatlanul néztem a második sorban ülő Tomra, aki egészen pontosan engem nézett. Egy pillanatra még ott hagytam tekintetemet az övében, majd gyorsan elfordultam. Mintha aggódott volna értem. Mintha. Bár lehet, hogy csak beképzeltem.

-Nos, mint tudjátok a nők bántalmazása egyre gyakoribb mostanság, megszentségtelenítve a nőket mind fizikailag, mind lelkileg. Többféleképp lehet ez. A legegyszerűbb a gyalázás, gúnyolás. Vannak azonban ennél sokkal súlyosabb is. Verés, megerőszakolás. Az én véleményem szerint a leggyalázatosabb tett az, ha valaki megerőszakol vagy csak megpróbál megerőszakolni egy nőt, vagy akár egy fiatal lányt. Elvégre így nem csak lelkileg lesz egy életre terhes, hanem testileg is tisztátalanná válik. Szerencsére mostanában egyre több megoldást találtak az ilyenek esetére. Mivel a bántalmazott nőkés lányok kevese keresi fel a rendőrséget, már különböző módszerek léteznek. Ott van például a piros gombos akció. Bárki, akár névtelenül is rendelhet egy ilyen kis apró gombot, ami könnyen elfér akár zsebben is, így mikor valaki bántalmazni akarná a személyt, a gomb segítségével tud jelezni. Nos, minden lánynak osztok egy ilyen szórólapot, remélem egyikőtöknek sem lesz szüksége rá.

Míg kiosztotta a lapokat, elmerültem gondolataimban. Egyszerűen nem lehet igaz, hogy az első téma pont erről szól. Lehet, hogy valaki súgott az etikatanárnak. Vagy van valami ismerőse a rendőrségnél. Vagy bármi. Tíz perccel az óra kezdete után, már rettenetesen vágytam arra, hogy vége legyen a büdös etikának.

Mikor kicsengettek, akkora sóhajt adtam ki magamból mint még soha. Körbenéztem, hátha valaki meghallotta, de akkora volt a zsivaj, hogy az lehetetlenség lett volna.

Hirtelen Sierra termett előttem.

-Jól vagy?-kérdezte

Álarcot varázsoltam az arcomra, és elmosolyodtam. Majd otthon kibőgöm magam.

-Persze. Miért ne lennék jól? Elvégre ez csak a tananyag. Kívülállóként kell néznem az eseményeket és ennyi.

Igen, valóban ennyi volt, mert egészen más miatt voltam szomorú. A szívem miatt.

-Akkor jó-fürkészett egy darabig, de miután látta rajtam, hogy semmi bajom "állítólag", abbahagyta.

Ének előtt szólt az osztályfőnökünk, hogy mostantól csütörtökön ének van, pénteken pedig osztályfőnöki. Hát ez remek. Tényleg remek.

Az informatika a szokásos helyen volt. Az épület legtávolabbi részében, egyben a legelhagyatottabban is. Minden nap vannak órák, de csak két óránként.

Ahogy beléptünk a terembe, megcsapott minket az áporodott por és vezetékek szaga. Mindenki leült egy rozoga géphez, és bekapcsolta. Megcsináltuk magunknak a fiókunkat, majd egy tíz perces röpdolgozatot írtunk, év eleji ismétlés gyanánt. Jól sikerült, mindent meg tudtam csinálni. De végig ének és infó alatt is végtelenül bánatos voltam. Ha az emberek ezt a valódi énem látnák, új nevet kapnék. Depi királynő. De az sem érdekelne. Még az sem vidított fel, hogy hamarabb engedett el minket a tanár.

Megmondtam Si-nek, hogy nyugodtan menjen haza Paullal, nekem még van egy kis elintézendő dolgom. Megvártam míg mindenki elmegy, majd lerogytam az infó terem elé, és végeláthatatlan zokogásba kezdtem.

Az egész napom átkozottan lassú volt. Tesin fociztunk és persze, hogy már megint a póló nélküli csapatba kerültem. Érdekes, amióta ebbe a suliba járok, azóta mindig abba a csapatba kerülök. Van egy igen erős sejtésem arról, hogy a tesitanárunk meleg és csak a kidolgozott felsőtestemet szeretné látni. Ami ultra gáz.  Elég sokáig tartott a játék, még egy kicsit ebédszünetben is rúgtuk a bőrt. Késve értem az ebédlőbe, és kurvára nem örültem mikor kiderült, hogy pont ilyenkor van szinte mindenkinek ebédszünete.

Beálltam a sorba, és türelmetlenül vártam, hogy végre a tálcámra rakják a mai moslékot. Valami ragut adtak, ami nem nézett ki túl jól, de láttam benne lehetőséget. A desszertnél pedig felcsillant a szemem. Kalács. A suli szakácsnői csak azt tudják finoman elkészíteni.Elvettem az egyik utolsó tányért majd szétnéztem a termen. Ott voltak a suli klikkjei. Lúzerek, osztályok, színjátszósók, énekkarosak, Daniellák és Chestity és a sportolók. Ránéztem Danielláékra. Valamin harsányan nevettek, Daniella pedig hátravetett fejjel kacagott. Azután a mi asztalunkra néztem. Chestity mosolyogva integetett felém. Visszamosolyogtam rá, majd felé vettem az irányt. Leültem mellé majd megcsókoltam. Szereti ha megcsókolom.

- Milyen volt a tesid, édes? - kérdezte miközben a tarkómat vakargatta, bár kissé mart a műkörme.

- Olyan mint az elmúlt években. Fociztunk - vontam meg lezserül a vállam és belapátoltam egy kanállal a raguból.

- Az jó. Mi gimnasztikáztunk. Ma elég hajlékony voltam- búgta a fülembe.

-Hmm-hümmögtem.

Gyorsan befaltam az ebédet, majd igyekeztem volna ki az ebédlőből, mert igen nyomasztott a tömeg, mikor Chestity az egyik sarkon utolért.

-Hová mész, édes?-karolta át a nyakam, majd megcsókolt. Viszonoztam, majd elhúzódtam volna, de folytatta. Újabb és újabb csókokkal lepte be számat, én pedig kénytelen voltam viszonozni, mert nem akartam megsérteni. Mikor már tényleg elegem lett a sok smárból, résnyire nyitottam a szemem és oldalra tekintettem. Mindenki el volt foglalva a saját dolgával, kivéve egy valaki. Daniela fél percig minket bámult, majd barátaival elhagyta a termet. Furcsán éreztem magam. Zavarban. Valahogy úgy éreztem, hogy nem helyes ha Daniela csókolózni lát Chestityvel.

Etika előtt Ches megint nem hagyott békén, pedig folytattam volna az álomfocipályám képét, amit elkezdtem rajzolgatni. Felült a padom tetejére, megakadályozva, hogy a rajzomat tökéletesítsem.

Felálltam és megfogtam két oldalról a derekát. Megfordult a fejemben, hogy egyszerűen csak leemelem onnan, de azért úri énemet elővéve bájologtam vele.

- Mi járatban? Nem a shopping túrádat tervezed?- kérdeztem lehalkítva hangom.

- Nem. Ráér az később is. De arra gondoltam, hogy öt felé átmennék hozzád-karolta át a nyakamat.

-Jó-mosolyogtam majd egy csókot nyomtam telt ajkára. Túl telt ajkára. Persze, megint nem érte be ennyivel. Újra erősen a nyakam köré fonta a karját és smárolni kezdtünk. Igen,ez csupán smár volt.

Mikor bejött a tanár, Ches visszatipegett a helyére én pedig leültem. Hallgattam, majd mikor kiderült miről szól az óra, akaratlanul is ökölbe szorult a kezem. Égetett a vágy, hogy megpillantsam Daniela arcát, ezért lassan hátrafordultam. Nem sokáig néztem, de az az idő pontosan elég volt arra, hogy ő is rám tekintsen. Egy pillanatig egymás szemébe révedtünk, majd elfordította a fejét, amitől abban a másodpercben nagyobbat vert a szívem. Gondoltam, csak az emlékek hatására. Igen, határozottan aggódtam érte, és fájdalmát a szemében lakozó kósza könnycsepp is igazolta. Beszélhettem volna vele, hiszen ez egy közös ügyünk volt, mégis örültem volna, hogy ő keres meg. Nem tette. Infó végén súgtam Ches-nek, hogy még dolgom van, nyugodtan menjen. Igazából nem volt semmi dolgom, csak úgy éreztem, hogy gondolkodnom kell. Kicsengetés után még vártam egy keveset, láttam, hogy Daniela is ezt teszi. Azt hittem azért maradt, hogy velem beszéljen ezért hátra álltam, takarásba. Körülnézett a teremben, majd  kiment és behajtotta az ajtót. Mivel két óránként vannak a teremben, nem szokták bezárni az ajtót, hátha valakinek lyukasórája van, vagy szünetbe be szeretne nézni, nagy szerencsémre. Vártam egy kicsit, nem is tudom mire, majd egyszer csak megcsapta a fülemet egy ismerős sírás. Daniela már megint sírt. Kimentem az ajtón,ő ott kuporgott az egyik sarokban és könnyek áztatták arcát.

-Mi a baj Daniela?-riadtam meg és odasiettem mellé.

Daniela fel sem nézett, még mindig zokogott, csak a kezével intett.

- Ennyivel nem úszod meg- morogtam majd letelepedtem mellé.

Tovább sírt. Kissé megrémisztett a folyamatos zokogás, de azért átöleltem.

-Hé, hé! Mi akasztott ki ennyire?-simogattam egyik karját és azon gondolkoztam, hogy mi történhetett. Persze lehettem akkora marha, hogy nem jutott elsőre eszembe, de aztán csak bekattant.

-Ó, bocs. Rájöttem- mondtam neki, bár nagyon erősen úgy tűnt, hogy magamban beszélek.

Bár továbbra sem adta jelét annak, hogy figyel rám, én azért folytattam.

-Figyelj, szerintem is gáz volt az etika. Nem értem, vagyis nem tudok rájönni, hogy miért pont ez volt az év első tananyaga-próbáltam vigasztalni, vagy nem is tudom. Csak rám jött a szómenés.

Megmozdult, majd maszatos szemekkel felnézett rám.

-Hát nem te beszéltél a tanárral?-kérdezte meglepődötten.

Kikerekedett szemekkel néztem rá..

-Dehogyis. Miért gondolsz ilyet?-hangom egy oktávval magasabb volt meglepődöttségembe.

-Azt hittem, hogy szóltál a tanárnak, mert szerinted ez jó hecc vagy valami- szipogott.

Kissé elöntött a düh. Hát egyáltalán nem ismer?

-Ennyire nem ismersz?-kérdeztem csalódottan.

-Nem. Hiszen ha évenként váltunk húsz mondatot-törölte meg csuklójával a szemét.

Mondjuk ez igaz. Tényleg alig beszélünk. Kár, de ezen még lehet változtatni.

-Akkor ez majd változni fog-mosolyodtam el.

-Miért? Miről tudnánk mi beszélni?-kérdezte.

-Nem tudom. Majd kitaláljuk-húztam kicsit közelebb magamhoz.

-O-oké-döbbent meg.

-Most már jobban vagy?-néztem rá aggódóan.

-Ühüm-mosolyodott el. Angyalian mosolygott. Vagyis jobban mondva, mint egy megsebzett bárány.

-Többet kéne mosolyognod. Jól áll-jegyeztem meg.

-Nincs okom a mosolygásra-rázta meg a fejét, így néhány tincse az arcomnak csapódott.

Még mindig finom illatú a haja.

-Miért nincs?-érdeklődtem. Tényleg kíváncsi voltam rá. Szinte semmit nem tudtam róla.

-Nem szívesen mondanám el-komorodott el.

-Akkor majd máskor-bólintottam, időt sem hagyva Danielának, hogy beleegyezzen.

-Azt hiszem ideje mennem-szólt halkan, majd kibontakozott az ölelésemből és felállt.

-Rendben-mondtam, majd én is feltápászkodtam.

Együtt mentünk a kijárat felé. Útközben eszembe jutott, hogy mit mondott nekem tegnap.

-Van valami hír a fickóról?-kérdeztem könnyed, csevej hangon.

-Nincs-válaszolt szűkszavúan.

-Majd szólj, ha lesz valami-kértem meg. Tényleg érdekelt, hogy van-e valami azzal a seggarccal kapcsolatban.

-Rendben-bólintott.

Egy darabig még együtt mentünk, pontosan két utcát,majd elváltak útjaink. Hazafelé vettem az irányt. Lassan haladtam, nem tudom miért, egyszerűen jól esett gondolkozni, kiszellőztetni a fejemet. Egy kavicsot rugdostam magam előtt, közben ismeretlen dallamot dúdoltam. Hirtelen tört rám a szabadság érzete és kedvem lett volna kirepülni a világból, magam sem értem miért. Ahogy beléptem a bejárati ajtónkon, még akkor is az ereimben rejtőzött a felszabadultság ködös hangulata.

-Mitől vagy ilyen jókedvű?-lépett be anya a kertből.

-Nem 'tom. Csak úgy-vontam vigyorogva vállat.

-Örülök ha jó kedved van. Mostanában idegesnek tűntél itthon-nézett rám féltőn.

-Igen? Jó tudni-eresztettem meg egy újabb vigyort.

Felfutottam a fehér, falépcsőkön, egyenesen a szobámba. Rögtön levetettem magam be vetetlen ágyamra, és benyomtam a távirányítót. Persze rögtön a sportcsatorna jött be, pont az amelyiknél kikapcsoltam.

Na, belém is mennyi logika szorult.

Egy jó óráig néztem a tv-t, majd inkább kikapcsoltam és a falat kezdtem tanulmányozni. Hirtelen ezer gondolat futott át az agyamon, mégis egy maradt ott a végsőkig.

Mégis miért az volt az első téma etikából?

Felpattantam és újra az iskola felé vettem az irányt, azonban anya az ajtóban elkapott.

-Hová indulsz?-mosolygott.

-A suliba. Ott hagytam valamit-vontam vállat lezseren.

-Oké. Siess vissza-intett.

-Rendben. Ja, és Chestity ötre átjön-szóltam vissza neki, már a félig bezárt ajtó mögött.

-Oh-hallottam anyám csalódott hangját.

Mi tagadás, anyám nem kedvelte Chestity-t. Egyenesen gyűlölte, csak épp nem mondta ki hangosan, bár a szemén láttam, hogy mennyire utálta. Hamar a suliba értem, mivel futottam. Nem akartam sokat az iskolában tölteni, rögtön a tanárihoz kocogtam.

Bekopogtam.

-Igen?-hallottam egy hangot.

Óvatosan benyitottam és néhány tanárt pillantottam meg köztük pont azt, akit kerestem.

-Miss Dove, beszélhetnénk?-hangom túl halvány volt.

-Persze-mosolygott rám, majd magassarkújával kisétált az ajtó elé.

-Miről lenne szó Thomas?-kérdezte. A nevem hallatára megrázkódtam. Mindig is utáltam ha Thomasnak szólítanak.

-A mai etika óráról lenne szó-csapkodtam lefelé aprókat a kezemmel.

-Á-mondta kedvesen-Mi van vele?

-Volt valami különösebb oka, hogy erről beszéltünk?-néztem bele a szemébe.

Miss Dove megköszörülte a torkát, majd egy pillanatra lesütötte szemeit.....