11. rész

Oh my God! Plus two followers!

I really want to say thank you, for these cute people!

Love you guys!

Szóval, magyarra visszaváltva, szeretném megköszönni a két új feliratkozóm, bár néha egy- két kominak is örülnék. Csak egy valamit nem értek. Miért van az, hogy egy 1D-s hanyagul összecsapott blognak több a feliratkozója?

*D

Az ágyamon feküdve azon gondolkodtam, amit Tom mondott. Mármint arról, hogy mennyit beszélgetünk. Ez változni fog. Elmosolyodtam már a gondolatra is, hogy jobban megismerhetem őt. Vagyis ő is meg fog ismerni engem. Ami azt jelentette, hogy belém fog szeretni. Legalábbis reméltem.

Kopogás ütötte meg a fülemet.
- Igen? – kérdeztem.
- Kész a vacsora – jelentette be anyám mogorván.
Sejtettem, hogy apám megint dühlevezetőnek használta. Remek.
Feltápászkodtam az ágyról, és kimentem a konyhába. A szokásos chili szaga belengte a helyiséget. Elfintorodtam és azon tanakodtam, mikor fog apám újra fizetést kapni.
- Egyél!- nyomta le elém a tányért anya.
Lassan kanalaztam a mára már megszokott ételt. Kiskoromban még égette a számat, mára már meg sem érzem az ilyen kaliberű csípős dolgokat.
- Milyen volt az iskola? – szólalt meg hirtelen apám derűsen, az asztal másik feléből, megtörve ezzel a feszült csöndet.
- Jó – válaszoltam szűkszavúan.
- Bővebben? – lapátolta szájába az ételt.
- Kémián és biológián ismételtünk, francián a nyarunkról meséltünk, testnevelés órán gimnasztikáztunk…- soroltam mikor apám dühösen közbeszólt.
- Gimnasztika? Közben voltak ott fiúk is? – arca pillanatok alatt változott pipacsvörössé.
Felsóhajtottam. Apám nem csak, hogy vert minket, anyámat néha akarata nélkül megerőszakolta, de még iszonyú szigorú is volt a fiúk tekintetében. Jobban mondva, nem voltak semmilyen fiúk.
- Nem, apa. A fiúk külön tornateremben tesiznek – ráztam meg a fejem.
- Azért – nyugodt meg azonnal.
A vacsora további része csendben telt.
- Köszönöm a vacsorát – válaszoltam halkan, majd bementem a szobámba.
Halk zenét kapcsoltam a telefonomon, majd a használtan vett gépemhez ültem, és bedugtam a fényképezőmet. Az összes képet rátettem, majd kikapcsoltam. Nem használtam sokat, főleg az áram miatt. Nem is volt rajta szinte semmi. Apámnak-anyámnak nem volt szüksége rá, csak azért kaptam egyet, hogy a beadandóimat azon írjam. Csak azok voltak rajta, és a fényképeim. Az internetet ritkán használtam, főleg mert valamikor ki is kötötték, majd vissza.

A nap melegen sütött be a szobám ablakán, egyenesen az arcomba. A vekker hangosan csörgött, amit félálomban sikerült lecsapnom.
Az ágyból kikecmeregve a szekrényemhez léptem, és kiválasztottam egy könnyed szettet. Fekete pólót, és mosott kék nadrágot húztam fehér fehérneműre, majd megkoronáztam az egészet egy flanelinggel. A fürdőbe siettem, és kikeféltem a hajam, majd jól összekócoltam, borzas hatást keltve. A sminkkel most tovább mentem, enyhe pirosas rúzst kentem a számra, majd szempillaspirált és szemhéjtust használtam. A szemceruzára esett a pillantásom, majd hirtelen nekifutásból kihúztam vele az alsó vízvonalam. Belepillantottam a tükörbe. Mégis ki vagyok én? Nem tudtam miért sminkeltem magam ki ennyire. Nem ez volt a szokásos. Ez nekem túl sok volt. Mégis jól állt.
Titkon azért talán mégis sejtettem, hogy miért kentem ki magam ennyire. Tom miatt. Persze az furcsa érzés, csak azért sminkeltem ki magam ennyire, mert azt mondta, hogy majd többet fogunk beszélni.
Visszamentem a szobámba, összepakoltam a táskámat, majd a konyhába siettem. Senki nem volt ott. Gondoltam még alszanak. Benéztem a hűtőbe valami kaja iránt, hátha találok valami ehetőt. Nem volt benne sok minden, ezért áttértem a fagyasztóra. Találtam benne egy doboz fagyott epret. Nem törődve azzal, hogy mennyire is ázik el a táskám, bedobtam az epret, gondolván senkinek nem fog hiányozni. A parányi kertünkből takarítottam be, amit én műveltem. Anyámék gyakran felejtettél el azt az apró tényt, hogy nekünk egyáltalán van kertünk. Összedobtam még valami szedres italporból készült löttyöt, majd a cipőmet felhúzva Sierráékhoz gyalogoltam.
Nem volt még kint. Megkönnyebbültem. Ebben az évben először én értem ki hamarabb.
Pár percig a kapuban ácsorogtam, mire kinyílt a bejárati ajtó.
- Dani- köszöntött mosolyogva Sierra és... Paul.
Hú, kissé megdöbbentett, hogy Paul ott aludt (valószínűleg mást is csináltak), Sierránál. Még sose láttam őket együtt kijönni reggel. Mondjuk nem is tudtam, hogy már egyik sem ártatlan, de mindegy.
- Sziasztok! – köszöntem nekik, és valamilyen különös oknál fogva, elpirultam.
- Hú, anyám Dan, mi történt veled? Megtámadt a sminkasztalod? – ámult el Paul.
- Hülye – könyökölt Sierra, Paul oldalába, mire az felnyögött.
Tovább pirultam. Szó nélkül elindultunk az iskolába. Valahol félúton Sierra megszólalt.
- Most komolyan Dan, miért festetted ki magad így? Ne értsd félre, jól áll, csak furcsa. Te a natúr smink híve vagy. Mi volt az oka- hunyorított tám.
- Egyet találhatsz – mosolyodtam el.
- Á – bólintott. Felfogta. Paul is, viszont ő nem hagyhatta szó nélkül.
- Kis Gounder miatt? Ugyan, Dani, ettől még nem fogja dobni Chestity-t és veled járni – rázta meg a fejét értetlenül.
- Kösz – sziszegtem.
- Na, de Paul – korholta Si, Pault.
- De akkor is – vont vállat.
- Leslie! – szólította Pault a második nevén. Hoppá, ezt csak akkor csinálta, mikor dühös volt.
- Ó, jó. Bocs Dani. Csak nem értem miért futsz olyan szekér után, ami nem vesz fel – vont vállat.
- Én sem tudom. Vagyis hát mégis. Szeretem – suttogtam szégyenkezve. Paulnak nem beszéltem ilyenekről.
- Mégis honnan tudod, hogy szereted? Nem is beszélsz vele- rázta meg a fejét.
- A szerelmet nem tudod, azt érzed – válaszoltam halkan.
- Igazad van. Sajnálom – hajtotta le a fejét.
- Semmi baj. Te fiú vagy. Ti másképp működtök, és nem értitek, miről beszélünk. Halljátok, de nem értitek.
- Igaz – biccentett.

Francia óra előtt, a társaságunk az udvaron üldögélt, elfoglalva két padot. Valaki házit csinált, mások csak úgy elvoltak. Néhányan még odacsapódtak hozzánk, főképp fiúk az évfolyamunkról.
Az ég szikrázóan kék volt, ráadásul a levegő forró, ami miatt kissé megbántam, hogy fekete felsőt vettem fel.
- Hé, Dan! Van francia házid? – támaszkodott könyökére Jess.
- Van, kéne? – kotortam elő a táskámból a füzetemet.
- Passzolhatnád – vont vállat, mire odadobtam neki a füzetet, ami a földön landolt.
- Nem éppen így gondoltam – nevetett fel, mire én is így tettem.
- Bocs – mosolyogtam rá.
- Jó vagy franciából? – fordult felém érdeklődve Zane, a másik osztályba járó fiúk egyike.
- Aha, elég jó – vontam vállat, majd fordultam volna Zoey-hoz, mikor Toby, Zane osztálytársa röhögve közbeszólt.
- Na, és franciázásból? – vonta fel perverzen fél szemöldökét, majd rám kacsintott.
Rögtön elvörösödtem. Mégis, hogy a francba képzelt ilyet? Te jó Isten, milyen beteg!
- Idióta! – vágott hozzá Sierra egy kólásüveget.
- Most miért? – vigyorgott, mint a fakutya.
- Normális vagy? Úristen! Semmi közöd hozzá, de ha lenne, se mondanám el! – csattantam fel.
Mindenki kikerekedett szemmel nézett rám, sosem viselkedtem még úgy azelőtt.
- Bocsi, bocsi – visszakozott Toby, és inkább ott hagyott minket.
Mérgesen visszafordultam Zoey-hoz.
- Hol is tartottunk? – emeltem meg a fejem, mire minden folytatódott, úgy, mint a beszólás előtt.
- Annál, hogy megköszöntem a rajzot, amit a macskámról készítettél – mondta Zoey megszeppenve.
- Jaj, igen. Nincs mit. Szeretek rajzolgatni – mosolyogtam rá.
Még pár percig beszélgettünk, aztán egy „bocs”-ot motyogva, bementem a suliba. Idegesen, magamban fortyogva indultam el a szekrényemhez, hogy megnyugodjak egy kicsit, mikor beleütköztem egy testbe.
- Bocs – mondtam dühösen, és indultam volna tovább, mire az illető visszarántotta a karomat.

- Valami baj van? – hallottam meg az idegen hangját, mire felkaptam a fejem. Nem is egy idegen volt, hanem Tom.

A szemeibe néztem, hirtelen elvakítottak hatalmas, őzbarna íriszei. Ő is a szemembe nézett, mintha láncok fognák össze szorosan tekintetünket. Elbűvölve bámultuk egymást egy ideig, mikor feltűnt, hogy vészesen közel van hozzám. Olyan vészesen, hogy akár meg is csókolhatnám…