2.rész

Lassan sétáltunk hárman. Paul és Sierra egymás után fel-fel nevettek én pedig némán lépkedtem mellettük. Sierra félrehajtott fejjel nézett rám majd szomorúan sóhajtott és Paul felé fordult.
-Nem baj ha Danielával elmegyünk valahová? Úgy látom kissé le van törve.-kissé felháborított, hogy úgy beszélt rólam Sierra mintha ott se lettem volna. De néha megesett vele. Paul teljesen elvette az eszét.
-Rendben! Akkor holnap találkozunk a suliban.-adott egy csókot Paul Sierrának majd engem bíztatólag megölelt. Paul előresietett én pedig lassan lépkedtem volna tovább mire Sierra elkapta a karom és elkezdett az erdő felé húzni. Persze ruhánk nem a legalkalmasabb volt de már megszoktuk. Mindig így mentünk a titkos búvóhelyünkre. Tíz perces séta, 500 méter után letérve a gyalogösvényről keleti irányban. Nem tévedhet el az ember és nem fordulhat le rosszkor mert az az egyetlen hely a turistaút mellett ahol szamóca és áfonya is terem. Télen nehezebb rátalálni de mi kitettünk oda egy számunkra apró jelzést. Az egyik fenyő törzsébe egy apró szabálytalan alakú kört véstünk. A tisztásra érve elfogott a megkönnyebbülés. Mindenhol zsenge zöld fű nőtt, tarka vadvirágokkal keresztezve. A hely most is nyüzsgött a méhektől és lepkéktől. Mondjuk a méhektől mindig mert a közelben van egy méhkas. Néha onnan szoktunk mézet csenni Sierrával. A rét egyik sarkában egy édes tavacska kékellett. Nem volt nagy, egy átlagos uszodai medencétől egy kicsivel nagyobb. Nem volt nádas bár néha egy-egy lúd odatévedt. Hogy honnan, arról fogalmam sincs. A víz áttetsző tükre alatt jól látható, hogy a közepe nem mélyebb két és fél méternél és az alja teli van apró, minden színű kövekkel. Nem sok bár található benne hal. Néha horgászunk egy kicsit Sierrával de a populáció mindig ugyanannyi marad mert folyamatosan szaporodnak. A tó egyik sarkában néhány tavirózsa árválkodott. Egyedüli társaságuk néhány varangy volt. Kiskorunkban folyton rájuk vadásztunk. És ott volt a tónál az a rozoga faház amiből apró stég  nyílt a tóba. Azt a faházat hárman építettük. Sierra, Sierra papája és én. Két kis ablakot csináltunk rá és Sierra papája üveget is szerzett rá. Azután az anyukájától kérdeztük meg nincs-e valami felesleges rongya. Válaszul adott nekünk egy nagy, eléggé koszosnak tűnő kórházi lepedőt amit persze alaposan fertőtlenített mielőtt odaadta nekünk. Így lett függönyünk. Aztán Sierráékkal kimentem a bolhapiacra. Vettünk a házunkba használt, régi ámde kitartó és olcsó bútorokat. Kaja és ital is volt benne meg minden ami egy rendes házba kell. Ráadásul Sierra papájának muszáj volt beépítenie egy kandallót mert télen biztosan megfagytunk volna. Sierra átcipelt a viskón ki a hátsó ajtóig, a stégig. Hanyatt vetettük magunkat. Hajunk vége súrolta a víz tükrét. Sierra felém fordult.
-Elárulod mi bajod?-kérdezte óvatos mosollyal.
-Minden-mondtam halkan.
-Hogyan?-ráncolta fejjel lefelé homlokát.
-Úgy érzem, hogy semmi nem jön össze. Sose leszek profi fotós és megint muszáj népszerűnek lennem. Kikészít, hogy soha nem fogom megtalálni az igazit vagy ha igen biztos foglalt lesz. Beleőrülök ebbe Si, nem bírok megküzdeni a folytonos megpróbáltatásokkal. Olyan nehéz-fakadtam ki és éreztem, hogy vér tolul az arcomba a sok beszéd miatt Inkább visszább kúsztam, hogy ne fájjon a fejem. Meg gondolom piros is volt. Sierra is így tett.
-Hagyd már ezt abba Daniela!-szólt rám mérgesen.
-Mit? Hogy kész csődtömeg vagyok? Mert én csak az igazságot mondom.
-Nem! Ezt a folyamatos önsajnáltatást! Az lehet, hogy nem lehetsz profi fotós. Na és? Eddig úgy tudtam, hogy örömből fotózgatsz és nem azért mert meg akarod szedni magad belőle!-mondta dühösen.
-Tényleg örömből fotózok-mondtam halkan közben a bárányfelhős eget pásztáztam.
-Akkor mit foglalkoztat ez annyira? Akik ismernek és szeretnek pontosan tudják, hogy milyen remekül fotózol-hadonászott a kezével. Egy pillanatra elmosolyodtam és azt képzeltem, hogy Sierra azért hadonászik mert egy méh zavarja. De hamar lelohadt a mosolyom. Továbbra is suttogtam.
-Viszont még mindig népszerű vagyok-mutattam rá arra az icipici tényezőre ami nagyban befolyásolja az életem.
-És? Örülj neki! Használd ki! Mások mindent megadnának azért, hogy népszerűek legyenek. Nem is tudod hányan néznek rád igazi példaképként!
-Ez az! Példakép vagyok! De miért mit tettem én le az asztalra? Kész katasztrófa a magánéletem és a szerelem is olyan mértékben elkerül mint macskát az egér!-emeltem meg a hangom.
-Mit tettél le az asztalra? Vajon mit? Kedves vagy, szerény és eszméletlenül fotózol és rajzolsz! Kitűnő vagy mégis népszerű és közösségi életed is van. Ráadásul mindig kipihent vagy. Egyedül a szerelmi bánatodat értem meg. Tudom én is, hogy Tom Gounder senki mást nem vesz észre csak a szajha barátnőjét-förmedt rám dühösen.
-Jó de akkor is-mondtam makacsul.
-Mi van veled Daniela?-sóhajtott.-Mi ez a depis izé nálad?
Csüggedten felültem.
-Nem tudom. De köszönöm, hogy orvosolod minden bajom. Igazán jó legjobb barátnő vagy-öleltem át.
-Tudom. De mielőtt kiborulsz, szólj jó? Nem mindig olyan könnyű felrángatni téged a padlóról ha váratlanul kerülsz oda-mondta. A szemébe néztem ami mosolygott.
-Hülye-löktem meg a vállát mire elvigyorodott majd tényleg komolyba váltott.
-Hazamész?-kérdezte miközben felállt a földről és leporolta rövidnadrágját.
-Nem. Azt hiszem jót fog tenni nekem egy kis magány a természetben-utaltam arra, hogy jobb ha egyedül hagy. Rögtön felfogta.
-Akkor én megyek. Holnap a kerítésünk előtt?-kérdezte óvatosan.
-Holnap a kerítésetek előtt-mosolyodtam el.
Sierra elbúcsúzott tőlem majd elhagyta a rétet. Levettem magamról a cipőt és belelógattam a lábam a kellemesen meleg vízbe. Behunytam a szemem majd a nap felé fordítottam arcom. Az kellemesen melengette arcom. Jól esett egyedül lenni. Hallgatni a madarak csiripelését, érezni a nap melegét mégis beleborzongani a gyengéd szellőbe. Ebben az idilli környezetben próbáltam rendezni zűrös gondolataim. Szerencsére sikerültek. Sierrának mindenben igaza volt. Nem érdekel, hogy profi fotós legyek csupán szeretből csinálom és nem pénzért. Megpróbálom élvezni a népszerűséget és nem hagyom, hogy bármi is letörjön. És ami Tomot illeti? Ha nem jön a nagy akkor majd jön kis szerelem. Még egy darabig élveztem a nyugtató csendet majd felpattantam és hazaindultam.
Otthon már apám és anyám is ott volt. Apám a nappaliban újságot olvasott, anyám a konyhában vacsorát főzött. Egyiküket sem szerettem túlságosan. Apám többször megvert és ha még több időt töltenék a közelébe akkor most is megtenné. Nem hiába voltam én kórházba ő pedig börtönben. Anyám pedig hatalmas drogfüggő. Még most is. Nem csoda, hogy apám őt is veri. Mondjuk ez a másik oka, hogy engem nem ütlegel. Anyám eltűri. Erőszakossága ellenére is szereti. Bár kívülről ezt nagyon romantikusnak találnám ha nem tudnám, hogy milyen velük élni. Ledobtam a táskám az előszobában és a szobám irányába vetettem magam.
-Szervusz kislányom!-köszönt apám fel sem nézve a gyűrött újságból. Fogadok, hogy valamelyik szomszéd kukájából szedte. Bizonyította ezt az újság elején lévő különös foltok.
-Szia, apa!-mondtam kellően hangosan és elbaktattam a szobámba. Leültem a rozoga számítógépem elé amit használtan kaptam ajándékba a 14. születésnapomra. Mondjuk abban az évben nem kaptam se karácsonyi, se névnapi ajándékot se semmilyent, de én nem panaszkodom. Még egy mobilt is alig tudtam kikönyörögni tízévesen nemhogy számítógépet kapjak ajándékba! Türelmesen vártam, hogy bekapcsoljon a lassú gép. Megnéztem az e-mailemet. Nem használok közösségi oldalt. Aki akar az e-mailezik velem. De nem jött semmi. Kikapcsoltam a gépet és lementem a táskámért, hogy összepakoljak a holnapi napra. Gyorsan összepakoltam majd elővettem egy üres füzetet és rajzolgatni kezdtem. Észre sem vettem de máris befejeztem egyet. Egy lányt. Nem tűnik szomorúnak de csukott szemei arról árulkodtak, hogy valami baja van. Vagy vár valamire. Ugyanúgy mint én. Szomorúan felsóhajtottam. Mégse lettem annyira nyugodt. Halk kopogás hallatszott az ajtón. Anyám beesett arca és hosszú, sovány ujjai jelentek meg az ajtómban.
-Kész a vacsora-szólalt meg. Becsuktam az egyrajzos füzetet és bementem az konyhába. A szokásos chili illatot megérezve elhúztam a számat. Már két hete azt ettünk. Leültem az asztalhoz és szedtem a tányéromra egy keveset a számomra undorító ételből. Egy-két napig míg elmegy de két hete folyamatosan. Néma csendben ettünk. Csupán a kanalak csattogása hallatszott az egész házban.
-Milyen volt a napod Daniela?-kezdett el bájologni az anyám.
-Tűrhető-adtam közömbös választ. Megszoktam, hogy nem mutatok ki érzelmet a szüleim előtt.
-Az jó. Volt valami az iskolában?-dörmögte apám miközben újabb kanál chilit lapátolt szájába.
-Semmi-vontam meg közönyösen a vállam.
-Hmm-hümmögött anyám majd rám nézett karikás szemeivel. Mielőtt újabb kérdésekbe fogott volna bele megtöröltem a számat és felálltam az asztaltól.
-Finom volt a vacsora. Megyek aludni. Jó éjt!-köszöntem el és beszaladtam a szobámba.
Az egyetlen olyan hely a házban ahol magamat adhatom. Mindig is úgy éreztem, hogy úgy élek a szüleimmel mintha örökbe fogadtak volna. Vagy legalábbis mintha nem rokonok hanem üzlettársak lennénk. Rideg, közönyös hangnem. Mindig így beszélek velük.
A fürdőszobába mentem. Belenéztem a tükörbe. Valódi arcom helyén egy rideg maszk fogadott. Mindig megijedtem saját magamtól akárhányszor csak megláttam ezt az álcát.
Gyors zuhanyt vettem majd pizsamába bújva visszaindultam a szobámba. Az ágyba bújva csak ey gondolat járt a fejemben.
Nyugodj meg. És próbáld meg pozitívan megélni a holnapot.

.